Első fejezet

-          NYERTEK!!!!  Megint NYERTEK!!!!  - ugrottam legjobb barátnőm nyakába.

Jogos a kérdés, hogy kik. Hát a magyar  férfi kézilabda válogatott . Mocsai Anna vagyok,  annak a Mocsai Lajosnak az unokahúga aki a válogatott szövetségi kapitánya.  Nagybátyámnak köszönhetően már egész kicsi korom óta a kézilabda szerelmese vagyok. Ez az a sport amit szeretek nézni, és csinálni is . Természetesen a kedvenc csapatom az MKB Veszprém és  válogatott szinten Magyarország. 

 A nyári olimpián vagyunk kint legjobb barátnőmmel, Petrával ami mind a kettőnknek egy kánaán úgyszólván. Petra is a kézilabda megszállottja, mivel  egy csapatba játszottunk annak idején. Sajnos történtek olyan dolgok, amik miatt nekem el kellett hagynom a csapatot, illetve fogalmazzunk úgy hogy nem játszok többet.  Miután 3 évvel ezelőtt meghaltak a szüleim, nagybátyám fogadott magához engem . Azóta a szörnyű nap óta nem léptem pályára, mert megfogadtam, hogy ha nem apám az edzőm nem állok vissza a kapuba. Mindenki a környezetemben nagy tehetségpazarlásnak tekintik ezt, de elfogadják a döntésemet, kivéve egy valakit….

Tizen kilencedik születésnapomra  nagybátyámék azzal leptek meg engem, hogy kaptam két jegyet Londonba, a nyári olimpiai játékokra, azoknak is a kézilabda eseményeire. Tudták, hogy ez minden vágyam, de még ezt is tudták azzal tetézni, hogy  Petrát is magammal hozhattam , és most mind a ketten itt örülünk Magyarország sikerének. A fiúk 22:19 –es sikert arattak Korea ellen.

-          NYERTÜNK!!!!   És nézd Anna, az urad volt a meccs legeredményesebb játékosa. – bökött ujjával az említett ember felé, akit csapattársai a legnagyobb szeretettel és hálával körül ölelve ünnepeltek.

-          Nem az uaram! – mondtam legjobb barátnőmnek, de mindeközben olyan piros színt öltött az arcom, mint a magyar zászló legfelső színe.

Egyedül Petra tudta azt, hogy ki az az ember aki megdobogtatta Jégkirálynői szívemet. És az nem volt más, mint a magyar válogatott kapusa, Mikler Roland. De persze esélyem sem volt arra, hogy valaha valami is legyen köztünk, hiszen ő egy sikeres kézilabdázó, a PIC Szeged játékosa, és nem mellesleg idősebb is nálam. Az én tizenkilenc évemmel  hozzá képes, még kis taknyos vagyok… Vagy is ahogy ő fogalmazna kölyök.

-          Szerintem menjünk vissza a szállodába, most úgy sem tudunk velük beszélni, majd este felhívjuk őket. - fordult hozzám barátnőm, miután kellőképpen ki örömködtük magunkat.

-          Rendben – egyeztem bele, de vetettem még egy utolsó pillantást az ünneplő csapatra, pontosabban egy emberre.

Alig, hogy visszaértünk a szállodába csörgött a telefonom, és láttam legjobb barátom keres.

-          Haló! Itt a világ legjobb kézilabdacsapatának legnagyobb szurkolója beszél! – szóltam bele nevetve.

-          Itt meg a világ legjobb kézilabdása! – hallatszott a vidám válasz a vonal tulsó végéről.

-          Csak el ne szálj magadtól Császár Gábor.  Amúgy gratulálok! – nevettem már én is felhőtlenül.

-          Köszi!  Hogy hogy nem voltatok kint a meccs vége után?

-          Petrával visszajöttünk a szállodába, mert úgy gondoltuk, hogy nem kellünk mi az ünnepléshez. – mondtam, miközben az említett barátnőm felé néztem aki történetesen teljesen odáig volt az irányítóért.

-          Dehogy is nem! - szólt bele felháborodottan az Csaszi. – Ti vagytok a legnagyobb szurkolóink, és amúgy is a meccs embere is téged keresett először a mérkőzés után . Ha tudod kire gondolok… - célozgatott Rolandara. Persze Petra volt az egyetlen, aki tudta mit érzek a kapus iránt, de Csaszi is kezdte sejteni az elmúlt időszak után.

-          Itt most a bácsikámra célzol? Mert nélküle nem lennétek itt ahol most vagytok. – csipkelődtem barátommal.

-          Te is tudod, hogy kire gondolok, de hagyjuk. A lényeg az, hogy este el kell jönnötök hozzánk ünnepelni, és nem fogadok el nemleges választ. – mielőtt bármit is válaszolhattam volna, Petra kikapta a kezeim közül a telefont.

-          Persze szépfiú ott leszünk!  - mondta és azzal a lendülettel le is tette a telefont.

-          Mi az, hogy ott leszünk? – kérdeztem megdöbbenve, hiszen tudta, hogy nagyon nem szeretek ezekre a csapat összejövetelekre elmenni.

-          Jól hallottad nem?!  Elmegyünk, szóval készülődj! – mondta, és a következő pillanatban eltűnt a fürdőszobába. Azt hiszem ez egy hosszú este lesz.

Egy óra múlva, már mind a ketten  a fiúk szállodája előtt voltunk.

-          Nem akarok felmenni! – ellenkeztem még midnig az este ellen.

-          De miért nem? Hiszen Ő is itt lesz. Beszélgethettek és megmondhatod neki, hogy mennyire szereted.

-          MICSODA? TE MEGVESZTÉL???? – akadtam ki teljesen barátnőm eszement ötletén.

-          Jó na ! Nyugi csajszi! Inkább menjünk be.

Mikor beértünk a fiúk már javában szolgáltatták a hangulatot, és látszott, hogy az alkohol is szép mértékben fogyott. Negyed órája lehettünk ott, mikor egyszer csak valaki elkapta a derekamat hátulról, és magához rántott.

-          Szia cica! Rád vártam egész este!  - szólalt meg alkoholtól ittasan az illető. A hang tulajdonosától teljesen ledöbbentem ….